Csütörtököt mondok

Belepistultunk a festésbe. A ház a feje tetején áll, mindent lekentünk, s teljesen kidöglöttünk. Többnyire David apukája segített, ami nagyon szép tőle, csakhát hihetetlenül zajos egy ember. Nem hangos, halk szavú ő, de olyan nagy zajt csap bármit csinál, hogy folyton felébreszti a gyerekeket.
A festés utánra már csak a rendrakás-szépítgetés marad, meg a felesleges cuccok szomszédba hurcolása. És aztán eladjuk, de elám. Ha kell valakinek, mármint.

Máté aranybogárról muszáj írnom, mert csodanagyot fejlődött a hetekben-napokban. Kezdjem azzal, hogy a kiságyban feláll, felhúzza magát, és oldalazva lépeget. Hathónaposan, nemsemmi. Négykézláb is nyomja, de leginkább kétlábon szeret állni. Ja, onnan lehet csak jó hangosat puffani, anyának szívbajt okozni.
Mostmár rendesen eszik, pedig még csak egy hete kezdtük el a banánozást. Gondoltam, szép lassan, naponta egyszer egy picit. Nemám! Visít, ha látja, hogy eszünk, és ha éhes, biza neki is rendes kaja kell. A szopizás elalvás előttre meg pánik esetére van fenntartva. A menü elég uncsi egyelőre: banán, sültalma pépeses, avokádó zóugyancsak pépesen, de azt kiköpi, és rizsdara, amit almával kell keverni, hogy megegye. Ivott már kamillateát is, de ez elég cécós, mert az üvegbőlivás nem a kenyere.
Hintázni is szeret a lelkem, hálisten, így kicsit egyszerűbb az életem, amikor a jácccótérre megyünk.

Nemúgy azonban Sebivel. Aki megint elég szeszélyes napokat él át: leginkább kihagyja a déli szunyát, s este 6-7-kor bealszik. Sokat sikítozik, ha Máté elveszi valamelyik játékát, vagy ha elindul az egyik könyve felé, vagy ha ránéz valamire, ami az övé. Nem könnyú eset, de tanulgatja, hogyan ajánljon valami mást cserébe az öccsének. Szinte sosem jön be, de majd idővel tán.

Na mostmár elég, ágyban a helyem. Majdmég.