Szeptember végén

Sebifülű végrehajtotta első 180 fokos hossztengelymenti átfordulását. Hasról indított, és a hátára érkezett meg, csodálkozó kifejezéssel arcán. Aztán többször is megismételte, hogy nehogy elfelejcse. A kisboci mostmár szinte mindig állni akar, az ülést, mint létformát, elítéli, a hátonfekvésről nem is beszélve. A fogai egyre inkább türemkednek ínye alatt, és mindent rágicsál, hogy enyhítse a fájdalmakat. A nyáladzás is teljesen beindult, és néha sikerül neki kis nyálbuborékokat fújnia.
Az éjszakai menetrend nem sokat változott: 6 óra után elkezd nyűgösködni, ez a jel, hogy ideje fürdeni. Attól kicsit felvidul, röhincsél, meg karatézik a végtagjaival, de a vége mindig ugyanaz: sírás. Ekkor jön a szülői mentőosztag, és végül vagy a cicn, vagy David karjaiban átmenetileg álomba szenderül. Fél óra múlva felriad, mert nem evett eleget, hiszen ordítozás közben nem könnyű szopizni. Gyorsan megetetem, amitől megint – általában véglegesen – éjszakai álomba zuhan. Aztán 4-5 körül ébred üres gyomorral, aztán megint úgy 6 körül. Akkor már véglegesen, kelhetünk fel vele. Ha szerencsénk van, akkor csak félnyolckor nyitja ki szemeit, de ez ritka.
Két órácskát vidul, aztán szunya. Ez lehet egyórás, de lehet akár kettő is. Aztán 3 órányi ébrenlét, majd megint egy szunya, szintén kb. kétórás. Hát ígymegy ez.