Születés és az első hetek

Mostan visszamenőleges leszek, mert az elmúlt 17 nap eseményeit köll bepótolnom emigyen, utólag. Eleddig vördben vezetett naplómat másolandusz most ide, képekkel kiegészítve.

Előzetes

Sebastien itthon született. Nem véletlenül, hanem előre megfontolt szándékkal. Sosem gondoltam, hogy ilyesmire fogok vetemedni. A terhesség előtt például mégcsak nem is gondoltam a szülés mikéntjére, csak arra, hogy hú, de nincs hozzá kedvem, meghogy mennyire fáj, és jajj. Aztán midőn kiderült, hogy terhes vagyok, azonnyomban elhatároztam, hogy énpedig természetes úton akarom ezt a babát a világra hozni. Rögtön tudtam, hogy nekem a bábaasszonyok igazgatta szülés való, és bár eleinte a kórházi, ám bábák fennhatósága alatt történő szülés gondolata sem hagyott hidegen, egy pár hónap alatt eldöntöttem, hogy inkább saját otthonunkban szeretném eme tettet véghezvinni. Feltéve, hogy a terhesség komplikációktól mentes lesz. Hogy miért? – kérdezték a népek. És én megtróbáltam érthető választ adni: azért, mert szerintem az újszülöttnek így a legstresszmentesebb az átmenet a belső és a külső világbeli élet között, meg azért, mert születése után nem veszik őt el tőlem, hanem azonnal a pocakomra teszik, és mi megkezdhetjük az ismerkedést. A tesztekkel és injekciókkal pedig várnak egy-két órát. Ráadást tudvalevőleg irtózom a gyógyszerektől, és fájdalomcsillapítót is csak a legvégső elkeseredésemben vagyok hajlandó bevenni. Aztán meg azért is, mert Gyáva Nyúlbenő révén félek a kórházaktól és a bennük lakozó orvosoktól, és – tisztelet a kivételnek – az ő ridegségüktől. Attól tartottam, hogy ha kórházba megyünk, akkor nem fogok tudni ellazulni, hanem folyton aggódni fogok, hogy, jajj!, most jönnek már biztosan, mert túl sokáig húzódik a vajúdásom, és beadnak valamit, hogy felgyorsítsák a szülést. Sajna, Észak-Amerikában egészen rossz hírnevük van a szülészeti osztályoknak, s a bennük dolgozóknak. A császármetszések száma például drasztikusan megugrott az utóbbi évtizedekben, amit részben annak tudnak be az ügyben jártas szegértők, hogy a szülő nők nagy része epidurális érzéstelenítéssel szül, ami erősen befolyásolja a szülés természetes lefolyását, és sokszor mindenféle orvosi beavatkozásokat von maga után. Nem tudom, hogy odahaza mint járja, de itt az epidurális érzéstelenítés az alapértelmezett szülési forma. Ha a nő nem szól, hogy neki nem kell, akkor adják automatikusan. (Perke vannak kivételes kórházak, de mostan az átlagról szólok.)
Egy szó mint száz: úgy éreztem, hogy itten a baba a főszereplő, róla szól az egész szülés, és ezért mindent meg szeretnék tenni annak érdekében, hogy az ne legyen számára még nagyobb megrázkódtatás. Természetesen elég kevés támogatóra találtam ezzel a vakmerő tervemmel…David szerencsére azonnal mellém állt, és mindvégig támogatta a különcnek tűnő ötleteimet. Később azt mondta, hogy valószínűleg ugyanígy támogatott volna akkor is, ha a „megszokott” kórházi szülést választom. Naháthiszen.
Kanadában még csak most kezd (ismét) elterjedni a babócák szoptatása. Az elmúlt 3-4 évtizedben a nőket errefelé rávették, hogy tápszerrel, üvegből etetni gyerekeiket sokkal egyszerűbb és egészségesebb. Sőt, a szülés után a kórházban olyan injekciót adtak az anyáknak, amelytől elapadt a tejük. Szerintem ez rémálom az elmutcában! (Történtek ilyecsmik Magyarországon is?) Még mostanság is, amikor a szoptatás ismét elterjedőben van, az a nő, aki az etetés eme természetes módozatát választja, továbbra is kuriózumszámba megy. Az emberek többsége csodálkozik, hogy nahát, télleg, te szoptatsz?
Döntésünket végülis nem bántuk meg: az otthonszülés felejthetetlen élmény volt. És nem csak a fájdalom miatt. Mindenki végig nyugodt volt, nem volt aggódás, az egész békében zajlott le. És a végeredmény! Hahh, az mindenért kárpótolt.

Az esemény

Már jó előre elhatároztam, hogy lehetőleg késő este fognak kezdődni a fájásaim. Ugyanis a szülőtanfolyamon kioktattak minket, hogy amennyiben ez történik, tegyünk meg mindent, hogy lelassítsuk a történéseket, mert kinek van kedve éjszaka szülni, ugye, meghát hogy másnap szükség van az energiánkra. Próbáljunk meg aludni, pihizni, mondták, s ha kell még bort is igyunk, hogy segítsen ellazulni. No, ez utóbbi alkoholfaktor tette oly vonzóvá számomra az iccakai vajúdozást. De perke nem úgy történt, ahogy elképzeltem: merthogy az első három fájás között még egy-egy óra is eltelt, de utána, mihelyst ágyba dugtam magam, felgyorsultak az események, és 5-7 percenként jöttek a fájások. Imhol – szóltam uramhoz, - itt az ideje, hogy felöntsünk a garatra. S lőn. Pár korty után már igencsak ellazultam, de a fájások csak nem akartak alábbhagyni. Sőt, ha felkeltem, akkor 3 perecenként jöttek. Így telt el az éjszaka, alvás nélkül, fájdogálva. Valahogy nem hittük el, hogy mindez ilyen gyorsan történik: annyit hallottunk a félrevezető jelekről, meg az első szülésről, ami általában hosszadalmasabb előkészületek után indulik be, hogy teljesen gyanútlanul vártuk a reggelt. Mivel a helyzet csak fokozódott, végül reggel 8-kor felhíttuk Tiát, a főbábát. Meg is érkezett tíz körül, s midőn megvizsgált, kijelentette, hogy aszta, a méhszáj már félig nyitva van. Volt ám nagy öröm, de az aztán korainak bizonyult…
Most már bábai igazgatás alatt fájdogáltam tovább, és egyre inkább. David vállaiba kapaszkodva sikerült túlélnem egy-egy méhösszehúzódást. Anyós-após is átjöttek, ők látták el az élelmezésügyi szagértők tisztjét. Nekem csak fagyi, csoki és némi gyümölcs csúszott le a torkomon, kiadósabb falatozásra a gyakori fájások miatt nem volt időm. A 2-3 perces fájásköz és a rettentő fájdalmak ellenére a méhszáj csak nem akart tovább tágulni. A bábákok arra gyanakodtak, hogy a pocaklakó arccal felfelé készülődik világra jönni, ami tudvalevőleg nem éppen a legalkalmasabb pozíció ilyetén cselekedetek esetében. Mivel háta és fejének hátoldala a hátamnál feküdt, a fájások során rettenet hátfájások törtek rám. Masszírozták is rendesen, de nem tom, használt-e valamit. Közben mindenféle testhelyzeteket javasoltak, amik tán rábírják a babát, hogy megforduljon, és hátát hasfalamnak vetve induljon világfelfedező útjára. Voltam négykézláb, ültem a szülőszéken, feküdtem az oldalamon és járkáltam fel és alá a lakásban. Mindeközben folyamatosan Davidbe kapaszkodtam: ő volt a fájdalomcsillapítóm. Csórikámnak teljesen összeropogtattam az ujjait, mint később bevallotta. Kaptam homeopátiás szereket is, és bár gyanakodtam hasznosságukat illetően, nem sok erőm volt ellenszegülni, és bevettem mindet. Az egyik pirula a fájásokat volt hivatott erősíteni, ami nem nagyon volt ínyemre, de hát a cél érdekében mindenre kész voltam. Erről az időszakról igazából csak homályos emlékeim vannak, és egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy hamarosan megpillanthatom ezt a kis lurkót.
8 óra körül már 7 centire volt kitágulva a méhszáj, de emmég mindig nem volt elég a bábáknak, így tovább hajszoltak. Aztán 9 körül körül elértem a 10 centimétert. Ekkor azt javasolták, hogy gyorsítsuk fel a baba születését azzal, hogy megfordítjuk odabenn, mert ez így nagyon lassan megy, meg amúgy sem valami szerencsés egy helyzet. A baba fejének átmérője ugyanis a fejtetőnél a legkisebb, és úgy a legeccerűbb neki átférni a medencén. Ha arccal felfelé jön, akkor meg a legnagyobb átmérőjét próbálja átpréselni a nyłláson. A fordítás azzal jár, hogy egy fájás közben a méhszájon keresztül megragadják a pici fejét, és enyhén elfordítják. A teste, mondták, magától be fog fordulni a fejet követve. Rövid tépelődés után, ide-nekem-azt-a-babát alapon, belementem a dologba. Ez volt a nap legfájdalmasabb pontya. Eviva hajtotta végre a beavatkozást, aki Kínában orvosként végzett, és midőn Kanadába költözött, átképeztette magát bábának. Ezután végre beindultak a dolgok, és 9-10 óra körül végre megindultak a tolófájások. David volt a szülés fővilágosítója, ő tartotta a pici lámpácskát, hogy a szülésznő lássa, mit csinál. Alig néhány percnyi munkálkodás után mondták, hogy látják a pici fejét. David legnagyobb megdöbbenésére a babóca fejét sűrű fekete haj borította. Egy-két tolás után aztán én is megérinthettem a baba fejé, és ez újabb erőt adott a végső erőfeszítésekhez. Ekkorra megérkezett a pótbába is, aki az újszülöttről hivatott gondoskodni, és így összesen már öten voltunk a kis szobában, nem számítva az úton lévő csöppséget. Igazából az utolsó óra alig tűnt többnek pár percnél, és már semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy énmostezt a gyereket iziben kitolom! Körülbelül egy órányi tologatás után végre kibukkant a pici feje, ám ez némi pánikra adott okot, mert a köldökzsinór kéccer is a nyaka köré volt csavarodva. Szerencsére én ezt csak utólag tudtam meg…David mesélte később, hogy a bábákhirtelen iszonyú gyorsan kezdtek tevékenykedni, egyik vágta a zsinórt, másik tekerte a nyakról lefelé, így aztán Sebinek semmi baja nem lett. Ezután már csak egy nyomásra volt szükség, és a babánk válla is kicsusszant, és őt hipp-hopp a pocakomra tették, majd bebugyolálták. Jajj, nagyon nagy volt az öröm, David csendben sírdogálni kezdett, én meg azt kezdtem el hajtogatni, hogy hú de szép, ugye, milyen szép?! Sebi rögtön kinyitotta a szemeit, és elkezdett nézelődni. Hejj, hajj! Aztán cicit kezdett keresni, és rá is talált, de még csak amúgy ímmel-ámmal kóstálgatta. Aztán egy pár perc múlva rájöttünk, hogy nem is tudjuk, hogy a gyerekünk fiú-e vagy lány. Gyorsan megnéztük, és a bizonyítékok birtokában kijelentettük, hogy nahát, kisfiú!
Miközben csemeténkben gyönyörködtünk a bábákok körülöttem kezdtek el sertepertélni, kaptam véralvadás-serkentő injekciót, meg vizsgálgatták az altáji károkat (szerencsére csak egy pici szakadás törpént), és végül a méhlepény is megérkezett. Azt bemutatták nekünk, elmondták, hogy hol volt a baba, meg hol csatlakozott a lepény a méhhez, meg ilyenek. Elég rusnya egy jószág volt, dehát. Tia azután segített rácuppantani Sebit a cickóra, aki eztán vígan habzsolni kezdett. Ekkor kapta meg a K vitamin injekciót is, amire fittyet hányt a bátor legény, mert annyira el volt foglalva az evéssel.
Az egész szülés rendkívül simán ment. Nagyon jó rá visszagondolni, annyira természetes volt az egész. Egy egészen szokványos nap volt, azzal a különbséggel, hogy a végén ott volt a kezünkben a baba. Senki nem aggódott, senki nem siettetett, minden ment magától a helyes kerékvágásban. A fájdalmat már régen elfelejtettem, csak a jó emlékek maradtak meg a fejemben. És ez így is van rendjén.

Az első hét

2006. június. 9.
Az első „zaba’: egy órával a születése után.
Másnap még kétszer kóstálta meg a cicit, és a pelusba háromszor trottyintott. Nagyon büszkék voltunk rája.
2006. július 11.
Csórikám már nagyon éhes, kétóránként a cicit rágja, amiből sajna még nem sokminden jön. A bábák bíztatnak, hogy szerintük holnapra megjön a tejem. Úllegyen!
2006. június 12.
Éljen! Cicik tejjel teli. Sebi végre belakhat annak rendje és módja szerint.
2006. június 13.
Jajj, cicik Nagyon Nagyok és fájnak. Göbökkel telik, nemgyőzöm meleg fürdőben részesíteni őket.
Sebi első sétája: apócája válláról lógva sétafika az utcánkban.
2006. június 14.
Az első ruhapelenka! Eviva levágta a köldökzsinórt elszorító kütyüt. A zsinórmaradék iszonyú büdös…
Megmérték sebit: 7 font és 5 uncia. Aszonták, nagyon jól gyarapszik, az első héten ugyanis a babócák általában fogynak, nemhogy híznának. Nemhijába: a mi fijunk!!!