Július

Sebi nehéz időket él. Állandóan begurul, és a harapásra is rákapott. Az elalvás, haj, nem megy könnyen. Esténként 1-1,5 óra, délben meg félóra-egyóra. S ez már fejlődés: előzőleg ugyanis fejét vesztette, úgy üvöltözött, ha ott voltunk vele, ha nem, ha felvettük, ha letettük, ha ringattuk, csak üvöltött, mint aki elvesztette az eszét. Félelmetes volt. Néha még most is megesik, példul ma, midőn felébredt szunyájából. Mellesleg rengeteget beszél, három-négyszavas angol-magyar keveréknyelven. Elsősorban perke angolul, de magyarul is nyomja. Úgy szedi fel a szavakat, hogymég. A pókok a kedvencei, hálisten, engem meg kiráz a frász tőlük, de nem mutathatom. Aszongya: mama pók handz, és akkor megkell fogni azt a pókot, nincsmese, s rátenni a kezére. De a buta pókja nemtuggya, hogy kinek a kezin kéne lennie, oszt felszalad a karomon, fujj, undormány. Focira is rákapott, Jennel és Hunterrel jáccanak naponta a parkban, no majd folytatom, mert most pihi...
Ó, éshát Máté, Ő egy aranybogár, problémamentes, kisangyal, aki csak akkor sír, ha már nagyon muszáj.